Van most az életemben egy sport. Ebben teljesen kezdő vagyok. Nulla. Nagyon furcsa, de olyan varázsa van, úgy húz felfelé, hogy csoda. Ez a kerékpározás. Na jó, ez így túl komolyan hangzik. Inkább bringázgatás. A kocogást sem csúfolnám futásnak, amit majd remélhetőleg még a nyáron csinálni fogok. A tekerés visszahozza az érzést, amit a futás adott a kezdet kezdetén. Amikor pamutpólóban, a Hervis-ben fillérekért vásárolt cipőben és mackónadrágban mentem futni. Nem hallottam még hengerezésről, laktátküszöbről, kompressziós szárról vagy Ultrabalatonról. Mindenki leelőzött a patakparton, a combom összeért, tele voltam frusztrációval ezek miatt, mégis hazaérve, a lépcsőházban zihálva fülig ért a szám. Minden egyes alkalom után szuperhősnek éreztem magamat, hogy a fent felsorolt nehézségek ellenére megcsináltam, amit elterveztem aznapra.

A rehabilitáció meggyorsítása miatt (hogy a sérült területen fokozzam a vérkeringést és a gyógyulás ütemét ezáltal) és a keringésem, állóképességem felhúzására (legalább egy minimálisan általam elfogadható szintig) kezdtem el először csak bent szobabringázni, később egyre többet kint is kerékpározni. Először bokasínnel, elég bénán, minden alkalommal sírva, amikor láttam a boldog futókat a bicikliúton. Aztán a bokasín és a sírás egyre jobban elmaradt, felváltotta a gyönyörködés a felhőkben, a suhanás érzése és az, hogy éreztem fejlődök, haladok. Szinte minden alkalommal egyre jobban ment, egyre több, egyre gyorsabban. „Száguldozok” a kis montival, a béna sisakommal (azt hiszem egy kicsit túlméretes rám - lásd kép - és a szél leviszi a fejemet általában), a futós cuccaimban, Salomon zsákkal :-). Na igen... és elkezdett zavarni, hogy a csillivilli versenybringákkal leelőznek. Ok, kicsit kompetitív vagyok. Bevallom, zavart ha leelőzött egy lány lazán tekerve a többszázezres bringáját, míg én meggebedtem a nyikorgó-csikorgó-már széthajtott Lidl-be járósomon. Persze így is előfordul (egyre többször), hogy én előzök csillivilliket. Bevallom, ezt rettentő mód élvezem. Gáz, de ez van :-). Megyek az éppen törött (na jó, talán már összeforróban lévő) kacska lábammal és megvannak a 200 km+-os heteim.

Nagyon élvezem, hogy nem tudok szinte semmit erről a sportról, főleg a technikai részéről. Persze már teljesen kezdő soha nem leszek állóképességi sportok terén, de elég sok kérdés fogalmazódik meg bennem folyamatosan. Minél többet megyek, annál több a kérdőjel. Azt hiszem el is döntöttem, hogy nem hagyom ennyiben, veszek egy jobb (nem többszázezres, de a mostaninál profibb) bringát, biciklisnadrágot, a triatlonos kollégáimtól kérek tanácsokat, beleásom magam kicsit ebbe a bringa dologba. Na és ha már a Decathlon-ban leszek úgyis bringás cuccokért, elnézek az úszódresszek felé is biztos, ami biztos. Idén ha futhatok is, versenyre nem nagyon tervezek menni, csak maximum „for fun” valamire, amihez éppen kedvem van. Megcsömörlöttem tőlük, kifejezetten taszítanak. De egy rövid triatlon verseny vicces lenne. Imádnék bénázni a depóban J. Szeretnék mazsola lenni (bár futóversenyen is sokszor sikerül még mindig), nagyon elszúrni, tanulni belőle, fejlődni. Hogy ezeket a sorokat valaha le fogom írni, na azt soha nem gondoltam volna. Triatlon. Ízlelgetem még azért a szót. Hát ide jutottam :-).

Mostanában többen is tartanak „futóböjtöt”. Olyan emberek, akik szeretnek futni. Ez abból áll, hogy x napig futnak minden nap. Remélem nem haragszik meg senki, de véleményem szerint ez nem böjt egy futónak. Az igazi böjt számunkra (mondjuk beszéljünk rendszeresen futó emberekről vagy bármilyen más sportot rendszeresen végző sportolókról) az ha nem futhatunk, ha nem csináljuk egy meghatározott (vagy még rosszabb ha nem meghatározott, hanem beláthatatlan) ideig azt a tevékenységet, ami korábban az életünk része volt. Persze még igazibb lenne, ha önmagunktól vonnánk meg ezt saját magunk döntése által. De az élet néha rákényszerít erre a böjtre, a vágyott dologtól való tartózkodásra.

Ezalatt átmegy az ember egy gyászfolyamaton. Tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Én még hozzátenném, hogy az elfogadás után egyfajta megtisztulás jön. Ekkor lehet a tetteké a főszerep. Elfogadva, hogy nincs jelen a vágyott személy, tárgy.

Ha visszakapja valaki hosszú idő után a maga „húsát” (a vallási böjtből kiindulva), még jobban érzi az ízét, az illatát. Az első lépésekkel érzékeli, lassan „ízlelegeti”, „szagolgatja”, lassan „rágja”. Olyan más most. Vágyott rá, mégis furcsa. Nehezebb még megemészteni, nem megy olyan könnyen, mint amíg rendszeresen „evett húst”. De olyan finom, ízletes mint még soha addig. Még így is, hogy megfekszi a gyomrát. Aztán majd egyre könnyebben megy. Visszalopózik a mindennapjaiba, de örökre emlékezni fog rá milyen volt, amikor nem volt. Nem lesz soha többet természetes, hogy az asztalra kerül a húsétel.

Vannak futók, akik nem sérülnek le SOHA. Mázlisták, mondjuk. Persze most is ezt gondolom, mégis kimaradnak ebből az érzésből, ennyivel „szegényebbek” talán. Azért ilyen tekintetben én sem akartam soha gazdag lenni :-). De ha már így alakult, próbálom így felfogni. Nekem ez jutott. Szimbolikusnak érzem a sérülésemet. Talán kicsit meg is kattantam, de spirituális töltetet érzek amögött, ahogy elestem. Ez a törés és a hozadéka mutatja az irányt. Rossz úton jártam, nem a jó ösvényen és megbicsaklott a lábam, elestem, széttörött az eszköz, ami addig alapja volt az általam vágyott tevékenységemnek. Ettől még a futás az utam. Tudom, érzem. Ultrafutó (ufó) a lelkem. Ha nem így lenne, akkor a böjt időszaka alatt annyira megszeretnék más ízeket, hogy soha többé nem kívánnám a húst. De kívánom. Szóval nem leszek vegetáriánus. Amúgy az vagyok már. A futás alakította így :-).

A mai rövid lesz. Egy éve értem be a 2. Ultrabalatonomon 221 km után felfelé bandukolva a macskaköveken. Lassan itt lenne az újabb. A születésnapomon. Idén nem tartom meg egyiket sem. A tavalyi kemény volt. Atomkemény. De hát vége lett annak is. Ez a dalszöveg hűen visszaadja az élményt. És a kép az utolsó méterekről. Nem tudom valaha képes leszek-e újra erre. Akkor nem volt kérdés, hogy igen. Szívem szerint azonnal indultam volna újra bizonyítani, hogy megy ez jobban is. 

Most csak "pihenek" és gondolkozok. Ebből nálam mindig baj lesz :-). A vágyódás talán jobb edzés, mint egy akármilyen résztávoscsillivillimilliókilométeresalapozógarmintszétduzzasztó futás. De erről majd a következő bejegyzésben írok bővebben. 

"Nem lesz semmi baj, ne félj, ne harcolj!
Csendes Buddha légy! az arcodon
nem láthatják, ez semmiség
minden néma perccel könnyebb
nem számít, hogy görcsbe görnyed
benn a lelked, tedd meg érted, el ne késs!

A dolgok szépen elrendezve
csekkolhatsz a végtelenbe
boszorkánylepke vagy, húzol a fény felé.
Csak ígérgettél önmagadnak
méltóságod futni hagytad
ahány megtartott ígéret, annyit érsz.

Kis lépés egy nagy embernek
kis ácsorgás a többieknek
körben bamba nézők, fehéren fehér
ebben a végső mozdulatban
az ünnepélyes pillanatban
a sok kis kócos szál végül csak összeér.

Nincs több apró-cseprő gond
nincs ébredés, nincs gyenge pont
egyszer az életben, legyél atomkemény
atomkemény."

„Kéz- és lábtörést!” - Oly sokszor kívánták ezt a nagy kihívásaim (nem, nem versenyek voltak ezek) előtt. Mostanra beérett a sok kívánság és dupla lábtörést sikerült begyűjtenem. (A kéznek egy kicsit jobban örültem volna, de már mindegy :-)).

A test olyan kis százaléka ez a terület, mégis annyi mindenhez kell(ene). Főleg nekem :-). Nem tudok két lábbal a földön állni, ami így bika jegyűként instabil lelkivilágot eredményez. Természetesen a futás, a szabad levegőn végzett mozgás is hiányzik nagyon. 

Nemrég megkérdezte valaki tőlem (mint már korábban sokan), hogy mit jelent számomra a futás? A válaszok azonnal érkeztek: "Szabadság. Lélegzetvétel. „Fogmosás”. Ha nem futhatok bezárva érzem magam. A lakásba és saját magamba is. Ilyenkor nem hagyok senkit a közelembe jönni, bezárkózok, nem hagyok senkit a szívembe költözni, aki ott van Őt is üldözöm el (bár most csak nagyon közeli családtagok és néhány barát van bent). Úgy élek, mint egy rab. Próbálok túllépni ezen, próbálom máshogy csinálni, de csak így megy. Ilyenkor büntetem magam. Csupa ilyen szavak, kifejezések: rabság, büntetés. Hogy miért csinálom ezt? Nem tudom. Könnyebb így? Nem tudom. Keresem a válaszokat. 

Egyszer régen anyukám azt mondta (amikor még nem is futottam), hogy majd akkor fogok meggyógyulni, ha futni fogok. Ez szülés után volt, amikor nagyon súlyos állapotban visszakerültem a kórházba és onnan saját felelősségemre hazamentem branüllel a kezemben, fájó sebbel a hasamon, hogy a két hetes kisbabámmal lehessek. Nem értettem akkor azt a mondatát. Nem is futottam akkor még egyáltalán. És milyen igaza lett! Az anyukáknak mindig igazuk lesz. Lehet, hogy csak évekkel később jövünk erre rá, de így van. Most is ez a helyzet. Tehát ha futni fogok tudni, meggyógyulok. Viszont ahhoz, hogy futhassak előbb meg kell gyógyulnom. Sakk-matt. 

Mondja Doktor úr, mennyi az ítélet? 1-2-3-4-6-12 hónap "szabadságvesztés" (ezek mind elhangzottak különböző orvosoktól, szakemberektől)? Próbálom készíteni a lelkemet, próbálom készíteni az eszemet, hogy ép maradjon. Aki nem volt még ilyen helyzetben sportolóként, nem értheti ezt. Mennyien örültek a suliban a tesi felmentésnek. Keresték az okot rá, hogy ne kelljen mozogni, ahogy annak idején én is. De nem akkor tört el a lábam, hanem most, amikor kialakítottam ezt az életet és testi-lelki jóllétemhez hozzá tartozik a mozgás. És 1 óra szobabiciklizés nem egyenlő egy óra szabad futással. Egy óra biciklizés kint sem ugyanaz. Nem tudom miért. Próbálom helyettesíteni, pótolni. De olyan ez, mint amikor elhagy a szerelmed. Próbálsz találni valakit, betölteni a szívedben az űrt, de minél jobban, minél görcsösebben teszed ezt, annál inkább rájössz, hogy jobb egyedül lenned és várni. Kevésbé tesz ez így szomorúvá, mint újra és újra rájönni, hogy nincs már, senki sem ér a nyomába (a Te szemszögedből természetesen), bármilyen értékes embereket is sodorjon melléd az élet. Számomra a futást sem tudja pótolni semmilyen gobleinezés, kenyérsütés vagy bringázás. Persze csinálom azért (a bringát :-D), de csak azért, hogy később a futás könnyebben menjen. Így is valószínűleg többször annyit mozgok törött lábbal is, mint általában a lakótelepi háziasszonyok (Ők meg kenyeret sütnek, nincs is ezzel semmi gond), mert azért heti 4-5 bringa megvan, plusz legalább minden másnap erősítés, jóga stb. De hát na... 

Van néhány különbség az igazi börtön és a mostani, privát „börtönöm” között:

1. Az igazi börtönben csak sorstársak vannak. Nem látod mi folyik „kint”, nem ömlik rád a sok szabad ember önfeledt futkorászása, fürdőzése a "napfényben". Ugyanolyan rabokkal vagy körülvéve, akiknek ugyanúgy "elvették a játékát". 
2. Az igazi börtönnél tudod mennyi van vissza. Pontosan számolhatod vissza a napokat, vághatod a centit. Az enyémnél már 2 hónapja szinte naponta változik a bezártság várható hossza. Néhány naptól egészen 6-12 hónapig. Ráadásul a műteni kell, nem kell műteni is bekerült a képbe az MR felvétel leletének kézhezvétele óta. Bár műtéteteket most nem csinálnak magánban sem négyszázezerért, államira meg várólisták vannak. Szóval ha mégis műteni kell, akkor itt vagyok a darabos törésemmel ki tudja meddig ellátatlanul. Ezek fel tudják őrölni az embert alaposan. 

Most találtam egy kapaszkodót, egy orvost, akiben megbízok végre. Nem megy könnyen ez azok után mennyien félrekezeltek az utóbbi fél évben. Ő azt mondta 3 hónap kihagyás kell, műtét nélkül. A leszakadt csontdarabot pont az a szalag, ami leszakította a helyén tartja. Az gyógyítja meg, ami szétzúzta. Talán engem is pont ez a törés tanít és segít előre haladni (még ha most átmenetileg visszahúz is), ami szétzúzta az életemet, az álmaimat megint.