Van most az életemben egy sport. Ebben teljesen kezdő vagyok. Nulla. Nagyon furcsa, de olyan varázsa van, úgy húz felfelé, hogy csoda. Ez a kerékpározás. Na jó, ez így túl komolyan hangzik. Inkább bringázgatás. A kocogást sem csúfolnám futásnak, amit majd remélhetőleg még a nyáron csinálni fogok. A tekerés visszahozza az érzést, amit a futás adott a kezdet kezdetén. Amikor pamutpólóban, a Hervis-ben fillérekért vásárolt cipőben és mackónadrágban mentem futni. Nem hallottam még hengerezésről, laktátküszöbről, kompressziós szárról vagy Ultrabalatonról. Mindenki leelőzött a patakparton, a combom összeért, tele voltam frusztrációval ezek miatt, mégis hazaérve, a lépcsőházban zihálva fülig ért a szám. Minden egyes alkalom után szuperhősnek éreztem magamat, hogy a fent felsorolt nehézségek ellenére megcsináltam, amit elterveztem aznapra.

A rehabilitáció meggyorsítása miatt (hogy a sérült területen fokozzam a vérkeringést és a gyógyulás ütemét ezáltal) és a keringésem, állóképességem felhúzására (legalább egy minimálisan általam elfogadható szintig) kezdtem el először csak bent szobabringázni, később egyre többet kint is kerékpározni. Először bokasínnel, elég bénán, minden alkalommal sírva, amikor láttam a boldog futókat a bicikliúton. Aztán a bokasín és a sírás egyre jobban elmaradt, felváltotta a gyönyörködés a felhőkben, a suhanás érzése és az, hogy éreztem fejlődök, haladok. Szinte minden alkalommal egyre jobban ment, egyre több, egyre gyorsabban. „Száguldozok” a kis montival, a béna sisakommal (azt hiszem egy kicsit túlméretes rám - lásd kép - és a szél leviszi a fejemet általában), a futós cuccaimban, Salomon zsákkal :-). Na igen... és elkezdett zavarni, hogy a csillivilli versenybringákkal leelőznek. Ok, kicsit kompetitív vagyok. Bevallom, zavart ha leelőzött egy lány lazán tekerve a többszázezres bringáját, míg én meggebedtem a nyikorgó-csikorgó-már széthajtott Lidl-be járósomon. Persze így is előfordul (egyre többször), hogy én előzök csillivilliket. Bevallom, ezt rettentő mód élvezem. Gáz, de ez van :-). Megyek az éppen törött (na jó, talán már összeforróban lévő) kacska lábammal és megvannak a 200 km+-os heteim.

Nagyon élvezem, hogy nem tudok szinte semmit erről a sportról, főleg a technikai részéről. Persze már teljesen kezdő soha nem leszek állóképességi sportok terén, de elég sok kérdés fogalmazódik meg bennem folyamatosan. Minél többet megyek, annál több a kérdőjel. Azt hiszem el is döntöttem, hogy nem hagyom ennyiben, veszek egy jobb (nem többszázezres, de a mostaninál profibb) bringát, biciklisnadrágot, a triatlonos kollégáimtól kérek tanácsokat, beleásom magam kicsit ebbe a bringa dologba. Na és ha már a Decathlon-ban leszek úgyis bringás cuccokért, elnézek az úszódresszek felé is biztos, ami biztos. Idén ha futhatok is, versenyre nem nagyon tervezek menni, csak maximum „for fun” valamire, amihez éppen kedvem van. Megcsömörlöttem tőlük, kifejezetten taszítanak. De egy rövid triatlon verseny vicces lenne. Imádnék bénázni a depóban J. Szeretnék mazsola lenni (bár futóversenyen is sokszor sikerül még mindig), nagyon elszúrni, tanulni belőle, fejlődni. Hogy ezeket a sorokat valaha le fogom írni, na azt soha nem gondoltam volna. Triatlon. Ízlelgetem még azért a szót. Hát ide jutottam :-).