A mai rövid lesz. Egy éve értem be a 2. Ultrabalatonomon 221 km után felfelé bandukolva a macskaköveken. Lassan itt lenne az újabb. A születésnapomon. Idén nem tartom meg egyiket sem. A tavalyi kemény volt. Atomkemény. De hát vége lett annak is. Ez a dalszöveg hűen visszaadja az élményt. És a kép az utolsó méterekről. Nem tudom valaha képes leszek-e újra erre. Akkor nem volt kérdés, hogy igen. Szívem szerint azonnal indultam volna újra bizonyítani, hogy megy ez jobban is. 

Most csak "pihenek" és gondolkozok. Ebből nálam mindig baj lesz :-). A vágyódás talán jobb edzés, mint egy akármilyen résztávoscsillivillimilliókilométeresalapozógarmintszétduzzasztó futás. De erről majd a következő bejegyzésben írok bővebben. 

"Nem lesz semmi baj, ne félj, ne harcolj!
Csendes Buddha légy! az arcodon
nem láthatják, ez semmiség
minden néma perccel könnyebb
nem számít, hogy görcsbe görnyed
benn a lelked, tedd meg érted, el ne késs!

A dolgok szépen elrendezve
csekkolhatsz a végtelenbe
boszorkánylepke vagy, húzol a fény felé.
Csak ígérgettél önmagadnak
méltóságod futni hagytad
ahány megtartott ígéret, annyit érsz.

Kis lépés egy nagy embernek
kis ácsorgás a többieknek
körben bamba nézők, fehéren fehér
ebben a végső mozdulatban
az ünnepélyes pillanatban
a sok kis kócos szál végül csak összeér.

Nincs több apró-cseprő gond
nincs ébredés, nincs gyenge pont
egyszer az életben, legyél atomkemény
atomkemény."