Mostanában többen is tartanak „futóböjtöt”. Olyan emberek, akik szeretnek futni. Ez abból áll, hogy x napig futnak minden nap. Remélem nem haragszik meg senki, de véleményem szerint ez nem böjt egy futónak. Az igazi böjt számunkra (mondjuk beszéljünk rendszeresen futó emberekről vagy bármilyen más sportot rendszeresen végző sportolókról) az ha nem futhatunk, ha nem csináljuk egy meghatározott (vagy még rosszabb ha nem meghatározott, hanem beláthatatlan) ideig azt a tevékenységet, ami korábban az életünk része volt. Persze még igazibb lenne, ha önmagunktól vonnánk meg ezt saját magunk döntése által. De az élet néha rákényszerít erre a böjtre, a vágyott dologtól való tartózkodásra.

Ezalatt átmegy az ember egy gyászfolyamaton. Tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. Én még hozzátenném, hogy az elfogadás után egyfajta megtisztulás jön. Ekkor lehet a tetteké a főszerep. Elfogadva, hogy nincs jelen a vágyott személy, tárgy.

Ha visszakapja valaki hosszú idő után a maga „húsát” (a vallási böjtből kiindulva), még jobban érzi az ízét, az illatát. Az első lépésekkel érzékeli, lassan „ízlelegeti”, „szagolgatja”, lassan „rágja”. Olyan más most. Vágyott rá, mégis furcsa. Nehezebb még megemészteni, nem megy olyan könnyen, mint amíg rendszeresen „evett húst”. De olyan finom, ízletes mint még soha addig. Még így is, hogy megfekszi a gyomrát. Aztán majd egyre könnyebben megy. Visszalopózik a mindennapjaiba, de örökre emlékezni fog rá milyen volt, amikor nem volt. Nem lesz soha többet természetes, hogy az asztalra kerül a húsétel.

Vannak futók, akik nem sérülnek le SOHA. Mázlisták, mondjuk. Persze most is ezt gondolom, mégis kimaradnak ebből az érzésből, ennyivel „szegényebbek” talán. Azért ilyen tekintetben én sem akartam soha gazdag lenni :-). De ha már így alakult, próbálom így felfogni. Nekem ez jutott. Szimbolikusnak érzem a sérülésemet. Talán kicsit meg is kattantam, de spirituális töltetet érzek amögött, ahogy elestem. Ez a törés és a hozadéka mutatja az irányt. Rossz úton jártam, nem a jó ösvényen és megbicsaklott a lábam, elestem, széttörött az eszköz, ami addig alapja volt az általam vágyott tevékenységemnek. Ettől még a futás az utam. Tudom, érzem. Ultrafutó (ufó) a lelkem. Ha nem így lenne, akkor a böjt időszaka alatt annyira megszeretnék más ízeket, hogy soha többé nem kívánnám a húst. De kívánom. Szóval nem leszek vegetáriánus. Amúgy az vagyok már. A futás alakította így :-).